Laudáció
Kedves Egybegyűltek,
Ünnepelni jöttünk ma össze, többszörösen is. Mint tudjuk, október 23-a van – állami ünnep, vasárnap van – egyházi ünnep, s ünnep az is, hogy együtt vagyunk, hisz közülünk többen messzi földről érkeztek erre az eseményre, melyen Babó Antalra emlékezünk, s melynek keretében hamarosan át fogjuk adni az idei év kitüntetettjének a róla elnevezett, s immár 9. alkalommal kiosztott díjat.
Mindenekelőtt azonban néhány mondattal idézzük fel Babó Antal pályájának néhány meghatározó állomását, hiszen, mint megfigyelhetik, az ő és Gregorich Ferenc életútja között feltűnő párhuzamok vonhatók.
A budapesti születésű Antal a gimnázium elvégzése után volt autószerelő, majd mezőgazdasági főiskolát végzett. Dolgozott az Iparművészeti Vállalat ötvösműhelyében, volt betegszállító és anyagbeszerző. Élt újságkihordásból is. 1968-tól fogva vált fő hívatásává a fa művészi megmunkálása, zsűrizett alkotásait az Iparművészeti Vállalat boltjaiban árusították. 1979-ben feleségével és két gyermekével Velembe költöztek, illetve az Eresztény majorba. 1999. december 29-én hunyt el.
Emlékeztetőül még: a Babó díj célja nemzeti kultúránk őrzése, erősítése, s az ezt szívükön viselők egymásra találásának segítése. Olyan személyek eszmei, erkölcsi támogatása, akik az alkotó munka bármely területén a díj névadójához hasonlóan, aktívan ápolják, fejlesztik a magyar formahagyományokat és életük alakításában is példának, kisugárzó hatásúnak, értékteremtőnek tekinthetők.
Az eddig díjazottak:
2001. Péterfy László – festő- és szobrászművész
2002. Boka Gábor - bőrműves és színidirektor
2003. Márffy István - grafikus és restaurátor
2004. Erdélyi János – filmrendező
2007. Lucza Daniella - keramikus
2008. Vermes István - hagyományőrző fafaragó és lovasíjász
2009. Felső Barnabás - természetvédelmi őr
2010. Nagy Zoltán - fazekas
A baráti társaság évről-évre keresi a hasonlókat a környezetében, hiszen a hírek világa manapság elkerüli az értékteremtő, vidéki embert. Mert nem szenzáció, nem trendi a csendben, tisztességben, Istennel és emberrel szeretetben, harmóniában élő. A szűk és tágabb értelemben vett közeg, melyben élünk, egyre inkább globalizált, pénzfüggő, és multikulturális lesz. Ami ellen Babó Antal is küzdött, és egész életvitelével demonstrált. Ebben a helyzetben felértékelődik a hagyományápolás. Múltunk értékeinek mentése, ápolása fő feladatunkká kell, hogy váljon.
Ilyen alkotó Gregorich Ferenc faműves, népzenei művészeti vezető is, aki tiszteli a hagyományos értékeket, és azok szerint él Ostffyasszonyfán feleségével és nevelt fel öt nagyszerű gyermeket.
Nem is emlékszem már, hány éve nem láttuk egymást - hiszen aki a szívünkben él, azzal gyakori a lelki együttlét - míg a közelmúltban fel nem kerestük otthonában. Ugyanaz a derű, nyugalom és állandóság fogadott bennünket, ami mindig is jellemezte őt és környezetét.
Róla nem könnyű információkhoz jutni, mert rendkívül szerény, halkan és keveset beszélő ember. Nincs internetes oldala, nem sokat adminisztrálja magát, a munkásságát is csak néhány családias fotó szemlélteti, így nem volt könnyű feladat ezt kiállítás formájában bemutatni.
Maximalistának ismerem. Az ellenállhatatlan kíváncsiság, szinte szenvedély már gyermekkorában megmutatkozott, bár a környezete akkoriban ezt inkább vélte egyszerűen rosszaságnak. Amikor náluk jártunk, a fotók rendezgetése közben szó esett néhány csínytevésről, mint amilyen például a ”lóelkötés” volt, amikor az istállójukból suttyomban kivezetett lovat az útszéli árokba vezette, hogy fel tudjon ugrani a hátára, mert kiskora ellenére annyira szeretett volna lovagolni már. Vagy, ahogy később a gépek, a műszaki berendezések iránti érdeklődésétől hajtva próbálta ki, milyen egy körmös traktort vezetni a szántóföldön, miközben a traktoros az ebéd utáni szunyókálással volt elfoglalva a közeli fa árnyékában. És a zenéhez, zenéléshez kötődő korai vonzalom példája. A nővérének volt egy gombos harmonikája, amihez Ferencnek nem volt szabad nyúlnia sem. Ha egyedül maradt a házban, székre állva sikerült megszereznie a hangszert a szekrény tetejéről és titokban gyakorolnia, egészen addig, míg egy alkalommal a vendégek előtt be nem mutathatta tudományát.
Ma már fontosnak gondolom, hogy az ember közel éljen a szülőhelyéhez, hogy otthont találjon azon a tájon. Ő 40 km-re él a szülőfalujától.
Horvátzsidányban született 1950. május 24-én, ott, majd Izsákfán járt iskolába.
Felesége: Mihalics Anna tanítónő, 1976-ban házasodtak össze.
Gyermekeik születésük sorrendjében: Márton, Bence, Zsófia, Bálint, Domonkos.
Szerintem Ferenc is örök gyerek maradt. Szorosan kötődik a gyermekkorához, a benne szereplő személyekhez.
Fával kiskora óta foglalkozik - állandóan fúrt, faragott, csónakot, fapuskát, íjat készített. Saját maga kreálta kerékpárral járt.
Elemi erejű benne a szeretet ember és állat iránt, nélkülözhetetlen számára a természettel, és kiváltképp a muzsikával való kapcsolat.
Hadd osszam meg Önökkel egy személyes emlékemet még Óbudavárról, ahol megismerkedtünk. Az ottani kertünk kialakítása közben bíztuk meg Ferencet, hogy készítsen egy rózsalugast ékesítő kaput. A tervezést rábízva a várt funkcionális fakeret helyett egy pompás, díszesen faragott műalkotást kaptunk, ami önmagában is a kert meghatározó díszévé vált. Aztán később egy másik feladat, amikor az épülő házunk padlásteréhez kértünk alacsony, boltíves ajtót. Amikor elkészült, tökéletesen illett a házhoz, a környezethez… ám ezen is volt egy apró díszítés – egy szív, amit két madár tart. Amikor kérdeztük, azzal indokolta: örüljön neki az a kislány, (Fruzsi lányunk) ha bemegy rajta. Ennyit a Szívről!
A Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Gépészeti Főiskolai Karán végzett Körmenden.
Ott ismerkedett meg Sibinger Miklóssal, így került először Velembe, az ’75-ben alakult alkotótáborba. Mély, máig tartó barátságot kötött Németh Gyula celldömölki fafaragóval és Péterfy Lászlóval - aki az első Babó-díjasunk. 25 éven át volt aktív tagja az alkotótábornak.
Szakképzettsége szerint gépész-üzemmérnök, műszaki ágazatvezetőként dolgozott az Ostffyasszonyfai TSz-nél.
Az 1988-as év sorsfordító az életében - akárcsak Babó Antalnál.
A családja érdekében változtatni szeretett volna a hajnaltól szürkületig tartó munkarenden, ezért szakoktatónak jelentkezett egy mezőgazdasági szakmunkásképzőbe, hogy a nyári hónapok szabadok lehessenek. Ott azonban pártbürokrácia és személyi korlátoltság fogadta, ami szinte sokkolta. A második nap után kilépett.
Ettől kezdve szabadúszó, független, tele tervekkel. Barátjával antennákat kezdett szerelni. Ostffyasszonyfán tanító feleségével és négy gyermekükkel egy ideig lényegében a pedagógusfizetésből éltek. Nem sokkal később műhely-, és famegmunkáló gépek építésébe kezdett és azokkal hamarosan apróbb fatárgyakat, gyerekjátékokat tudott készíteni, melyeket később bútorok, kopjafák, haranglábak követték. Megbízásra emlékműveket alkotott, s mára jelentős munkái láthatók országszerte, ilyen például a Jánosházán felállított Trianon emlékmű (2009), a Celldömölkön lévő ’56-os emlék a vasútállomásnál, a szombathelyi kórház kápolnája számára készült stáció (fa-dombormű sorozat), vagy az Óbudaváron álló Schönstatti kápolna oltára és berendezése. Az utóbbi kettőről fotók tanúskodnak a kiállításon. S ez újabb párhuzam Babó Antal munkásságával, illetve ennek a templomnak a belső kialakításával.
Gregorich Ferencet azóta is a munkák keresik meg, egymást követik, néha torlódva a rendelések, megbízások, szívességkérések.
Velemi portrékat szeretne készíteni, de nincs rá ideje. Egy-egy munkához sok terv készül, rajzol, utánajár, újabb motívumokat kutat fel, autodidakta módon fejleszti tudását. Lelkiismeretesen, megbízhatóan és olcsón dolgozik.
Az időben kicsit visszalépve, 15 éven keresztül cserkész jellegű, teljesen nomád táborokat vezetett. Példamutató módon tanította a schönstatti családok ifjait természetszeretetre, tiszteletre, az egyszerű, akár mostoha körülmények nem elviselésére, hanem élvezetére, énekekre és muzsikára. Szervezője, ellátmányfelelőse volt ezeknek az erdei fiútáboroknak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A muzsikálásról legalább annyit lehetne, s talán kellene is szólnom, mint a faművességről, hiszen Ferenc életében a hitélet és a családfői szerepkör gyakorlása mellett ez a terület az, ami igazán fontos a mindennapjaiban. Házasságuk évében, 1976-ban hozták létre a citerazenekart és népdalkört. Panni néptáncos volt Szombathelyen, így vált közös szenvedélyükké a zene és a tánc. A népdalkört önképzéssel vezetik a mai napig. Panni is vallja: - „Aki a népzenével bensőséges kapcsolatot talál, a hazáját is jobban szereti”. Ennek szellemében minden gyerekük muzsikál a családban.
Ha már Babó Antal mintájára Ferencet is faművesnek nevezzük, kérem, engedjenek meg vele kapcsolatban egy fás hasonlatot. Hogy milyennek látom én a Gregorich családot. Talán Makovec Imre organikus építészeti fénykorának egyik legszebb produktuma volt az a fa, melyet a sevillai Expo-n állítottak ki a magyar pavilonban, ’92-ben. Földből kiásott és vízsugárral letisztított gyökérzetével megfigyelhetővé vált valami, amit csak tudunk, de sosem láthatunk. Elénk tárult az összefüggés. Az, hogy egy fának két „koronája” van. Számomra Anna és Ferenc egy ilyen fa. Korona és gyökérzet, s ezek egymás nélkül semmire sem mennének. Panni az egyenes törzs, a virágba borult szépség, a fészket rejtő lomb, a gyümölcsöt hozó ág… Ferkó az erő, a szívósság, a stabilitást, a biztonságot adó, tápláló gyökérzet. A gyümölcsök? … Természetesen a gyermekeik, és talán még mindaz ide sorolható, ami itt látható a kiállításon, vagy ami hallható volt az imént és hallható lesz ezután a Gregorich család tolmácsolásában.
Végezetül az ajánlás. Babó Antalnak minden bizonnyal sosem jutott eszébe a gondolat, hogy egyszer majd díjat neveznek el róla. Ám, ha ma ő is köztünk lehetne, szerintem érdemesnek tartaná erre a díjra Gregorich Ferencet.
Ha ilyen szemmel tekintik meg ezt a kis kiállítást, talán Önök is hasonló véleményre jutnak.
Idézet Babó Antal naplójából:
„Az ember nemcsak
süllyed és sötétedik,
hanem emelkedik is
lélek – könnyedén
tenger – súly alatt
égigérő fényben!”
Boda Balázs
Kőszeg, 2011. október 23.
