Kolosséiakhoz 3,8-10
Szeretett Testvéreim!
Újbor ünnepén had szóljak közöttetek a megújulás fontosságáról. Az újonnan készült bor is valahogy a megújulásról szól. Megújul a szőlősgazda borállománya. Persze tudjuk, hogy minden pincében vannak régi borok is, és vannak emberek, akik kifejezetten a régi borokat gyűjtik, de mindazonáltal mennyire rosszul érintené az embereket az, ha nem teremne újból, és újból a bor a szőlőtőkéken. Az újbor ünnepén való hálaadás szóljon ezen az ünnepen a megújulásról is. Arról beszél a Biblia, hogy a keresztyén embernek is szüksége van a rendszeres megújulásra. Azért annyira fontos ez, mert csak az a keresztyén ember fogja tudni tükrözni a teremtő Isten képét, aki folyamatosan képes a megújulásra, vagy úgy is mondhatnám a folyamatos újulásra. Azt mondja, hogy a teremtő képmása az, amit folyamatosan vissza kell a híveknek tükrözniük, olyanná kell lenni, mint egy tükör. Néha azon gondolkodom el, hogy mirajtunk vajon meglátszik-e az, hogy keresztyének, hívek vagyunk-e, azaz hogy visszatükrözzük-e a Teremtő Istenünk képmását. Vajon amikor az utcán megyünk, akkor sejtik-e puszta megjelenésünkből azt, hogy mi az élő Isten szolgái vagyunk? Visszatükrözzük-e Isten? Erre csak akkor leszünk képesek, ha képesek vagyunk a folyamatos megújulásra. És azt hiszem, ha valaki megreked a hitben, annak éppen ez az oka. Nem képes a folyamatos megújulásra. Ennek a következménye lesz az, hogy valaki elmarad a gyülekezettől, elmarad a biblia olvasástól, elmarad az imádkozástól. A megújulást Pál apostol úgy írja le, mint a régi ember levetését, és az új felöltését. Mintha az ember a régi énjét úgy le tudná venni, mint egy ruhadarabot, az újat pedig ugyan ilyen játszi könnyűséggel fel tudná ölteni. Tény és való, minekünk keresztyén embereknek ebben igen csak kell gyakorolni magunkat. Leveti ama régit, ama bűnöst, és felölteni ama újat, ama bűntelet. Volt egy társunk a teológián, aki nem igazán szeretett mosni. Ő mindig azt csinálta, hogy vett egy pár száz forintos pólót, és hordta vagy három hétig, aztán eldobta, és vette a következőt. Valahogy így van a régi én levetés és az új én felöltése is. A régit amikor leveti az ember, nem tartogatja tovább, nem csinálja azt, hogy időnkét újra és újra felveszi. Nem szoktuk azt tenni, hogy a koszos ruhát kivesszük a szennyes tartóból és felvesszük és elmegyünk, mondjuk a munkahelyünkre, vagy egy vendéglőbe, vagy éppen a boltba. Hanem azt mondja az ember: a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.
A levetésnek és a felöltésnek mindig párhuzamosan kell történnie. Nem arról van szó, hogy a régit leveszem, s azután az újat pedig felöltöm, hanem arról hogy a két dolgot egyszerre és folyamatosan teszem. Aki leveti a régit, az nem maradhat öltözetlen, annak az újat egyben fel is kell öltenie.
Bátran mondhatjuk azt, hogy a Krisztussal feltámadott embernek jólöltözöttnek kell lennie. Ez a jólöltözöttség több minden mást is takar. Először is azt jelenti, hogy ne legyen az ilyen ember bezárkózott, saját sorsával bíbelődő, önző, élete aggodalmaira figyelő, hanem a gyülekezetben könyörületes, megbocsátó, alázatos, szelídlelkű, másokhoz türelmes legyen. Amikor arról gondolkodtam, hogy vajon meglátszik-e rajtunk, hogy kik is vagyunk akkor az előbbi dolgokra gondoltam. Meglátszik-e rajtunk a krisztusi jólöltözöttség? Meglátszik-e rajtunk azzal, hogy nem ordítom le a boltban a mögöttem állót, mert az rátolja a lábamra a bevásárló kocsit. Vagy meglátszik-e rajtam ez a jólöltözöttség azzal, hogy megállok az autóval és átengedem az úton a gyalogost. Meglátszik-e rajtam azzal, hogy a sértésekre a megbocsátás mosolyával felelek. Meglátszik-e abban, hogy nem vagyok haragvó, hanem minden esetben nyugodt és békés? Meglátszik-e abban, hogy másokat többre tartok magamnál? Nem pedig önmagamat mindenki fölé emelve, lenézem a többi embert. Amikor a krisztusi jólöltözöttségről beszélünk, akkor a cselekedetekről beszélünk, magatartásról, viselkedésről, hozzáállásról. Amikor a régi elvetésről beszélünk, akkor arról beszélünk, hogy le kell vetni a paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot, fösvénységet, bálványimádást, haragot, fölgerjedést, káromkodást, és gonosz beszédet, hazudozást. Az újnak felöltése pedig azt jelenti, hogy legyetek szentek, szeretettetek, vegyétek fel a könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést. Bocsássatok meg egymásnak. Az előbbiek elhagyása, és az utóbbiak felvétele párhuzamosan történik. Ahol pedig az új életnek eme formája megjelenik, voltaképpen ott jelenik meg az egyház. Ahol a gyülekezeti tagok az utóbbi cselekedetekkel, viselkedési formákkal bírnak, egymással szemben ott jelenik meg igazán az egyház. Itt mutatkozik meg az egyház lényege. Nem az a fontos, hogy legyen egyházi törvény, legyen egy cím, egy épület, egy telefonszám, amelyre azt lehet mondani, hogy ez a református egyház, hanem az a fontos, hogy megmutatkozzék a tagok között a könyörületesség, a megbocsátás, az alázatosság, a szelídség, a szent élet, a szeretet. Vannak jó néhányan, akik azt gondolják, hogy ha valami közösséget egyháznak neveznek, akkor abból fentebb említett cselekedetek következnek, pedig nem így van, hanem inkább úgy, hogy ahol megvan a tagok között a szeretet, szelídség, alázat, hosszútűrés, jóság, könyörületesség, megbocsátás ott van az egyház. A cselekedetekből következik az, hogy egy-egy közösség vajon egyház-e?
Az Isten lelke nem csak új embert teremt, hanem új közösséget is. Hiba lenne a közösséget újnak látni, ha annak tagjai nem újultak meg. Hiba lenne istenképűnek látni a gyülekezetet, ha annak tagjai nem istenképűek. Láthatjuk, hogy fontos a közösség egy-egy tagjának a megújulása a közösség megújulásának szempontjából, hogy a közösség tényleg azzá válhasson, ami szeretne lenni: egyház.
Szeretett Testvéreim!
Az egyházzá vált közösség kiváltsága az, hogy Krisztus dicsőségét hordozza, hiszen ez a Krisztus újbóli testet öltése, mivelhogy azt mondja, ti egy test vagytok, és annak feje Krisztus. Így tehát a Krisztus dicsőségét csak az egyház, mint újlett emberek közössége hordozhatja. Ennek a dicsőségnek a hordozását a hívők egyenként nem érhetik el, hanem csak közösségben, ezért aztán a közösség érdek, hogy az abban lévők újra és újra felöltsék az új embert és levessék az régit. Ezért hangzik az intés: az Isten békessége uralkodjék a ti szívetekben, háládatosak legyetek, Krisztus beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben, tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak. Tehát ne feledjétek, testvérek közöttetek helye van az egymásért való aggódásnak, helye van a szeretetnek, helye van másik segítésének, és helye van az atyafiságos intésnek is. Így töltsétek be a ti egyéni és közösségi elhívatásotokat, mert aki elhívott benneteket, az ő dicsőségét hordozzátok.
Ámen.
Donatin Tamás
lelkipásztor