Thesszalonikaiakhoz 2,17-20
Szeretett Testvéreim!
A Szentírás igéi egy olyan kérdést hoz ma elő, amelyről nem igazán szokott az egyházvezetés beszélni, nem igazán szokott a gyülekezet vezetése sem beszélni. Nem hallottam még az egyházban azt, hogy a vezetők, a szolgálók feltették volna azt a kérdést, a gyülekezet vonatkozásában, önmaguk számára, hogy Kik vagytok ti minekünk! Mit jelentetek ti minekünk? Lehet, hogy valaki azt mondaná, hogy munkaterület, szolgálati terület. Talán akadna olyan is, aki feladatnak mondaná a gyülekezetet, lehet, hogy valaki úgy tekinti, mint az a terület, ahol kiteljesedhet, ahol a saját elképzeléseit megvalósíthatja, és lehet, hogy van olyan, aki pedig úgy tekint a gyülekezetre, mint pénzforrásra, kissé profánul megfogalmazva úgy is lehetne mondani, hogy fejőstehénnek tekinti a gyülekezetet. Pál apostol által példát kapunk arra, hogyan is kell a gyülekezetre tekinteni. Pál önvallomásában megvallja a thesszalonikai gyülekezetnek, hogy mi úgy tekintünk rátok, mint a mi reménységünkre, mint a mi örömünkre, mint a mi dicsőségünknek koronájára.
„Ti vagytok a mi reménységünk.” A reménység mindig a jövőbe mutat. A reménységben mindig bizalom kap hangot. Pált ugyan az éjszaka leple alatt bocsátják útra Thesszalonikából, mert teljesen felbolydították ellene a várost. Mégis azt írja, ti vagytok a mi reménységünk, bennetek látjuk azt, hogy ami elkezdődött az tovább is fog folytatódni. Ennek a reménynek, és ennek a bizalomnak kell bennünk lenni. Természetesen egyedüli reménységünket csak Istenbe vetjük, és csak Őreá tekintve látjuk a mi jövőnket biztosnak, de mégis reményünk kifejeződést kap a gyülekezeti tagokban. Merthogy így láthatjuk azt, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban. Hadd mondjak néhány példát ezzel kapcsolatosan. Volt egy római katolikus pap szolgatársam, egy idős, beteges ember. Őt még sem az idős kora, a betegsége aggasztotta nap, mint nap, hanem az, hogy a helyi katolikus közösségbe milyen kevesen járnak, és amikor találkoztunk, mindig erről beszélt. És egyszer egy ökumenikus alkalmon, az egyik szolgáló arról beszélt, hogy azokért az emberekért kell hálát adni, akik itt vannak, akik naponként vállalják a közösséget, akik napról napra, hétről hétre, együtt vannak, dicsérik a mindenség Urát, és egy szível és egy lélekkel tesznek, küzdenek, szorgoskodnak a közösségért. Őértük kell hálákat adni, mert ők jelentik számunkra a reménységet, bennük látjuk a reménység kifejeződését, őbennük látjuk azt, hogy az Istenben való reménykedés nem hiábavalóság.
Aztán ahhoz, hogy a gyülekezetben szolgálók a gyülekezet az Istenben vetett reménység megjelenésének lássák, ahhoz az is kell, hogy a gyülekezet is ugyanígy lássa magát. Nagyon nehéz úgy reménységnek látni a gyülekezetet, ha az nem látja magát annak. Mondhatok egy másik történetet. Az egyik gyülekezetben, ahol annak előtte szolgáltam, néha mondogatták, hogy itt 30 év múlva nem lesz semmi. Így nehéz a reménység kifejeződésének látni egy-egy gyülekezetet. Pál apostol soha nem az emberekre tekintett, hanem Istenre, és így tudta igazán reménységének tekinteni a thesszalonikai gyülekezetet.
Pál apostol többszöri akadályoztatása ellenére is reménykedésének ad hangot. Tehát ha mi magunk is akadályokat vélünk felfedezni gyülekezetünk fejlődésében, akkor sem szabad helyet adni a letörtségnek, csüggedésnek, sóvárgásnak, hanem inkább a minden akadályt legyőző reménységgel tekintsünk a jövőnk felé.
A másik dolog, aminek tekinteni kellene a gyülekezetet az maga az öröm. Mi más jelenthetne nagyobb örömet, mint az, hogy vannak, kiknek szívében megragad az evangélium. Ebben örvendez az apostol, hiszen ez maga a csoda. Nem mindennapi, és nem magától értetődő az, hogy emberek hitre ébrednek. A hitre ébredés annak jele, hogy Isten nem iszonyodik tőlünk, hanem a kegyelmét gyakorolja rajtunk. Isten kegyelmének a kiáradását jelenti, az, hogy van gyülekezet, Isten az, aki óvja, védi, és gyarapítja a gyülekezetet. Mindezt látja az apostol és ennek örvendez. Nekünk is látni kell a fejlődést, azt, hogy mi sem úgy vagyunk, mint az útszéli gyomnövény, amely kihajt annak ellenére is, hogy nem kapálja senki, nem öntözi senki, nem gondozza senki. Ez a gyülekezet az Isten virágos kertje. Az otthon lévő virágos kertnek sem azért örülünk, mert látjuk, hogy mennyit kellett dolgozni vele, hanem a viruló virágoknak örülünk, annak széppé lett az udvarunk, széppé lett a környezetünk. Isten munkájának az eredménye a gyülekezet, és ennek örül Pál apostol, és ennek kellene nekünk is örülni.
A harmadjára pedig azt mondja Pál: számára a gyülekezet a dicsőség koronája. Oly sok minden földi dolog van, amelynek kapcsán dicsekedhetünk mi emberek. Pál azonban nem akar mással dicsekedni, mint a gyülekezettel. Dicsekedés tárgyában már máshol is megszólal Pál a Szentírásban. Ott azt mondja, ha valaki dicsekedni akar, akkor dicsekedjen Istennel. Ő sem tesz mást, azzal dicsekszik, hogy ő Isten munkatársa, elhívott és elküldött embere, aki az ő Urának akaratát teljesíti. Nem arról van szó, hogy a gyülekezet fejlődését valaki is tekintse a saját munkája eredményeképpen, de azért mégis csak az Istentől rábízott feladat jó elvégzéséről tanúskodik a gyülekezet léte. Futásomat elvégeztem, pályámat megfutottam, végezetül elveszem az örök élet koronáját. A jó munkát elismerés illeti. Pál tudja, hogy a fáradozásaiért nem itt a földön, hanem majd odaát, ama utolsó napon elveszi a dicsőség koronáját. Az ő dicsősége az a gyülekezet, amelynek a plántálásán fáradozott. Ezért fogja őt a mindenható Isten dicsőséggel koronázni. A földön oly nagy dicséretet senki nem kap azért, mert gyülekezetet plántál, vagy, mert gyülekezetet épít, de nem is erre vágyódik Pál, hanem arra, hogy ezzel a gyülekezettel, amelybe szívét-lelkét beletette együtt legyen vele.
Szeretett Testvéreim!
Csak az apostol, valamint a gyülekezet szolgálói tekintetében beszéltem, de ugyanezek vonatkozik a gyülekezet szolgáló közösségére is, mindenkire, aki a gyülekezet épülésén van. Nem csak Pál apostolok vannak a gyülekezetben, hanem vannak olyanok is, akiknek a nevét már réges-rég elfelejtettük. Ezt a közösséget is ültette valaki, és még vannak néhányan, akik annak fejlődésén fáradoztak. Hála legyen értük az Istennek. Az igazi gyülekezeti tag csak úgy, mint ahogy Pál apostol is volt. Ha arcra nézve el is vagyok szakítva tőletek, azért szívre nézve nem. A szívem mindig veletek van – írja Pál szeretett gyülekezetének. Milyen jó lenne, ha ilyen közösségek, és közösségi tagok lennének az egyház közösségében. Akik azt mondják, hogy lehet, hogy nem lehetek veletek, mert betegség távol tart tőletek, vagy éppen el kellett költöznöm egy másik településre, és ezért kell távol lennem tőletek, vagy éppen olyan a munkabeosztásom, hogy távol kell lennem tőletek, de azért mégis szívben ott vagyok nálatok, azért mégis gondolatban ott járok nálatok. Pál hovatovább árvának, elárvultnak érzi magát a gyülekezet nélkül, számára tényleges a gyülekezet a földi család. Lehet, hogy most némelyek azt mondják, hogy könnyű volt az apostolnak így szeretni a gyülekezetet, hiszen ott bizonyára nem voltak ilyen-olyan rosszindulattal eltelt emberek, mint manapság vannak a gyülekezetekben. Erre pedig azt mondom, hogy Pál apostol is bizonyára igazabbnak, tisztábbnak, szentebbnek látta a gyülekezetet annál, mint amilyen valóságosan volt. Pál is csak ember volt. De ne álljunk meg Pálnál, hanem menjünk Jézus Krisztusig. Jézus kegyelemből mér, nem pedig érdemek szerint. Ezt tanuljuk meg mi is. Kegyelemből mérni a másik embert, a másik gyülekezeti tagunkat ne pedig érdem szerint, mert így tetszik egy a mi Urunk Istenünknek, és így nyerjük meg az ő áldását.
Ámen.
Donatin Tamás
lelkipásztor