Református Egyházközség

Presbiter választás

Szeretett Testvéreim!

    A mai napon, amikor a gyülekezet elöljáróit megválasztjuk, meg kell hallanunk azt, hogyan lehet valaki szolgáló az Isten egyházában. Az emberi gondolkodás azt diktálná a számunkra: ahhoz, hogy valaki valamilyen tisztséget viseljen, ahhoz valami többet kell letennie az asztalra, vagy hogy valami különleges bölcsességgel kell rendelkeznie, vagy hogy valamilyen életkort el kell érnie. Ma számunkra azt mutatja meg a 13. apostol életének rövid felvillantása, hogy ez nem így van. Nem érdem, nem kor, nem bölcsesség, sőt mi több nem is az eddigi élet az, amely valakit gyülekezeti tisztségbe helyez. Ezeknél még többre van szükség és ez az Isten kegyelme. Az Isten kegyelmének a munkája az, amely teljes méltatlanságunk mellett állít bennünket a tisztségben. Ezért tartom én magam fontosnak azt, hogy az úrvacsora kiszolgáltatásában hangoztassam, hogy Jézus Krisztusnak méltatlan, de mégis elhívott szolgája vagyok. Helyes módon gondolkodik Pál is, amikor azt mondja, hogy az apostoli szolgálatra méltatlan vagyok. Látni azt, hogy honnan jöttem, és ki voltam, és látni azt, hogy most mikor az Isten tisztségbe helyez, hova érkeztem meg, és mivé lettem.
    Honnan indulunk? Pál azt mondja magáról, indultam az istenkáromlásból, egy istenkáromló életmódból, üldöztem az egyházat, erőszakos voltam, azaz erővel hurcoltatta el a keresztyéneket a főpapok parancsára. Összefoglalva el lehet mondani, hogy egy Isten nélküli, Istent káromló, erőszakos életből jött. A mi kiindulási pontunk sem különb Pál apostolénál. Lehet, hogy nem üldöztük az egyházat, lehet, hogy nem becsméreltük le az Istent, lehet, hogy senkit nem hurcoltunk börtönbe, azért mert keresztyén, de mindannyiunknak meg van a maga ismert, vagy eltitkolt bűne, amely miatt emberi gondolkodás szerint nem volnánk arra méltók, hogy Krisztus egyházában szolgálatot végezzünk. A régi élet rosszaságai általában tudatlanságból származott, hiszen a hitetlen élet nem másból következik, mint a tudatlanságból, az Isten nem valós ismeretéből. Még egy olyan nagy, teológiailag kiművelt elme, mint Pál apostol is tévedhet, rendelkezhet nem helyes istenismerettel. A hitetlenség és tudatlanság az ókorban mindig együtt járt. Ha valaki hitetlen az azért van, mert tudatlan. Felettébb csodálatos az, hogy ha valaki helyesen ismerettel bír Isten felől, akkor az óhatatlanul hívővé lesz. Krisztus megismerése véget vet az emberi élet hitetlen és tudatlan korszakának. Pál életében az Isten kegyelme ezt a korszakot elfedezte, és az apostolt a hit és a szeretet emberévé formálta.
Szeretett Testvéreim! Mi is jöttünk egy hitetlen, ismeret nélküli életből, és mihelyt helyes ismerettel kezdet bennünket a Mindenható felruházni a Krisztus megismerése által máris formálódott a mi bensőnkben a hit, mint ahogy az anya méhében formálódik a gyermek. Isten bennünket arra méltatott, hogy tudatlanságunkat levetkőzve, igaz hittel övezzük fel magukat. Istennek eme méltatása pedig alázatra kell, hogy indítson bennünket. Ennek az alázatnak a megnyilvánulása pedig bűnbánatban kell, hogy megtörténjen. E bűnbánatot látjuk abban, amikor azt olvassuk Pál szájából, bűnösök közt első vagyok én. Aki Isten szolgája akar lenni, az mondja Pállal együtt: bűnösök közt első vagyok én. De ugyan ez az alázat fogalmazódik meg Péter szívében, amikor az Úr Jézus elhívja őt, és csodamódon fogják ki a halakat az eredménytelen éjszakai halászat után. Térdre esik Péter és azt mondja: Távozz Uram tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Valahol természetes dolog az, hogy amikor az Isten elhív valakit, akkor abban a pillanatban, kicsinek, jelentéktelennek, méltatlannak, semmitmondónak, bűnösnek érzi magát. Ez az érzés nagyon is helyén való, hiszen Isten szolgálatába úgy beállni, és benne megmaradni nem lehet, hogy az ember azt mondja magában: nálam jobb szolgát Isten nem is találhatott volna magának. Érezze magát megtisztelve, hogy az ő szolgája vagyok. Így nem lehet, hanem csak szívből jövő alázattal.
    Méltatlan voltunknak felismerése nem azt az érzést kellene előhoznia a mi szívünkből, hogy akkor nem vállalom, hiszen akkor miért hív bennünket Isten az ő szolgálatába. Ha méltatlannak érzem magam, és ezért nem vállalom, akkor ezzel együtt az elhívásra mondok nemet. Gondoljunk csak bele abba, mint történt volna akkor, ha Mária is azt mondta volna az angyalnak, ki megjelentette neki, hogy Isten fiát fogja a világra hozni, hogy nem vállalja ezt a hatalmas küldetést? Ő sem azt mondta, hogy inkább mást válasszál uram erre a feladatra, ne pedig engem. Ő inkább félelemmel és talán kételyekkel a szívében azt mondta: az Úr szolgálóleánya vagyok. Azaz elfogadta az elhívást, pedig neki számolnia kellett a többi ember megvetésével is, hiszen még nem volt férjnél, és abban az időben egy házasságon kívüli terhességet nem igazán néztek jó szemmel. Ha kétségeink vannak önmagunkkal kapcsolatban, az Istennek teendő szolgálat miatt, akkor halljuk meg az intést, amely egyben biztatás is: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket.” Tehát nem mi nekünk kell önmagunkat alkalmassá tenni, hanem majd maga Isten alkalmassá tesz bennünket. Így fogjuk majd megtapasztalni, hogy az Isten kegyeleme minden előbbi élethelyzetet, sőt mi több minden eddigi várakozásunkat felülmúló valóság. Amikor ezt megtapasztalja az ember, akkor történik meg igazán az újjászületésünk. Zákeus szavai csengnek vissza füleinkbe. Ugye Zákeus a fővámszedő, aki mindenkit meglopott és kizsarolt, amikor pedig találkozik Jézussal, minden megváltozik, amikor találkozik Jézusban megjelenő isteni kegyelemmel szinte minden megváltozik. Ugyanez az eset ált elő Pál életében is. Abból az emberből, aki eddig a bűnösök élén járt, most a megkegyelmezettek élén jár. Ezt jelenti a szolgálat, ezt jelenti a presbiteri szolgálat is: a megkegyelmezett élén járni.
A visszautasítás helyett inkább egy teljesen másfajta érzést kellene előhozni a mi belsőnkből, amikor Isten elhívása hangzik felénk. Ez pedig a hála érzése. Hálát érezni azért fontos, mert mi magunk sem szeretünk olyanokra feladatokat bízni, akiben nem bízunk, akire nem tekintünk szeretettel, akiről tudjuk azt, hogy léha, akiről tudjuk azt, hogy megbízhatatlan. A szolgálatra való kiválasztás pedig erősíti mibennünk a kiválasztottság érzését. Ha elhívott egy feladatra, akkor ezt azért tette Isten, mert majd ő lesz az, aki bennünket ebben a feladat megerősít, megerősít bennünket a feladat elvégezésében is. Ezért lehetünk hálásak Istennek.
Ámen