Náhum 1,1-10
Szeretett Testvéreim!
Kinek ne lenne ismerős az a kép, amikor két óvodás gyermeke a játszótér homokozóban azon vitatkoznak, hogy kinek az apukája az erősebb. És ahogy így vitáznak, próbálnak minél nagyobbat mondani. Ez mögött pedig soha nem áll más, mint az, hogy az édesapjukban mindig a legerősebb, a leghatalmasabb, és a legszilárdabb embert látja a gyermek. Persze a valóságban soha nem esnek egymásnak ezért az apukák, de nem is ez a lényeg, hanem az, ahogyan rájuk tekintenek az ő gyermekeik. Azért mondom mindezt, mert a hívő ember is valahogy így van. Meg van győződve a hívő ember, arról, hogy az ő mennyei Atyjánál nincsen hatalmasabb. Főleg ez a meggyőződés akkor erősödik fel benne, amikor valamilyen veszély fenyegeti, vagy ha szorult helyzetbe kerül. Akkor egyre jobban tudunk bízni Istenben, egyre jobban tudunk benne reménykedni. Nem voltak ezzel másképpen az izraeliták sem. Fenyegeti őket az akkor szuperhatalom Asszíria. És ők is kezdenek bizakodni Istenben.
Ilyenkor az ember fennhangon vallja azt, ami ebben a néhány sorban meg is van írva: bosszúálló az Isten, nem hagy büntetlenül, megfeddi a tengert, kiszárítja a folyókat, elfonnyadnak a dús legelők, hegyek reszketnek Istentől, tekintetétől megrendül a föld, ki állhat meg haragja előtt? Az Istenben reménykedő ember mindezt szem elé veszi, és megvallja az Isten mindenhatóságát, megvallja azt, hogy nála nincs nagyobb és hatalmasabb, nincs senki, aki felérhetne vele, Isten az, aki a természeti képződményeknek is parancsol, és azokat el tudja pusztítani. Olyanok vagyunk ilyenkor, mint azok a bizonyos óvodások. Ezzel nincs is baj, az Istenben való bizalom és remény mindig is egy jó, helyes, és kívánatos dolog volt. Csak a kérdés az, hogy mi van akkor, ha ez az Atya, kinek mindenhatóságát megvalljuk, az éppen hogy nem segít meg bennünket abban a szorult helyzetben, amiben vagyunk. Ugyanis ez az eset állt elő a zsidókkal kapcsolatban. Megvallják Isten hatalmát, fenségét, aztán jönnek az asszírok, a világ hatalom és mégis leigázzák őket. Akkor Isten vajon mégsem olyan hatalmas, mégsem igaz az, amit róla hiszünk és vallunk. Amit róla, az ő fenségéről, az ő mindenhatóságáról, mindent teremtő, alkotó, és ha kell romboló akaratáról vallottunk az, mind-mind csak nagyotmondás? Olyanok vagyunk, mint a gyermekek a játszótéren, akik már olyanokat mondanak az apukájukról, aminek már a fele sem igaz. Nem erről van szó testvérek. Isten nem így működik. Isten nem attól lesz az aki, mert mi emberek azt megvalljuk. Nem attól lesz mindenható, mert mi ezt elmondjuk, elimádkozzuk, megvalljuk, hanem azért mert ő tényleg az Isten. Isten nem egy automata Isten. Mi megvalljuk, ő pedig megcselekszi. Mi bízunk, ő pedig megsegít. Ha ő segít, nem azért teszi, mert mi megvallottuk az ő istenségét? Istent komplexen nézte Izrael is. A próféták elmondják, hogy a külső hatalmak erőt vesznek Izraelen, mert az letévelyedett Istentől, már csak megszokásból imádja az Istent. Istent nem lehet becsapni azzal, ha csak ideig-óráig bízunk benne. Istent nem kedveli a diplomatikus megoldásokat. Elismerem őt, úrnak, hatalmasnak, de tulajdonképpen itt meg is áll a vele való kapcsolatom. Isten csak azért nem fogja megmenti az embereket, mert, hogy azok elismerik őt Istennek – ebből kifolyólag csak azért nem fogja megmenti a népet, mert ez így illik. Isten nem gesztusokat gyakorol. Erről szól ez igeszakasz: ki mit várhat Istentől. A próféta azt tanítja, hogyan válaszol Isten egy-egy magatartásra.
Isten, mint hatalmas úr, jól ismeri azokat, akik benne bíznak, egzisztenciális életközösséget vállal velük, azokkal, akik rá építenek, és rá hagyatkoznak. Nem arról van szó, hogy elismerik Istennek, hanem arról hogy rá hagyatkoznak, és nem csak a nehéz pillanatokban, hanem folyamatosan. A héber gondolkodás ezt úgy fogalmazza meg, hogy ismerik Istent. És az ismerni valaki azt jelenti, hogy bensőséges közösségben lenni vele. A házasság sem olyan, hogy akkor vagyok házas, amikor én éppen úgy gondolom. Ha a házasságot megkötik, akkor onnantól fogva az egy létállapot, onnantól fogva nincs olyan, hogy most – mert úgy van kedvem, házas vagyok, de lehet, hogy jövő héten már éppen máshogyan tartja a kedvem, és már nem érzem magam házasnak, holott már megtörtént az elköteleződés. Isten is valahogy így volt az izraelitákkal. Egy kapcsolat soha nem lehet belsőséges közösség, ha az egyik fél mindig csak akkor van benne ebbe a közösségbe, amikor az ő érdeke úgy kívánja, mert mondjuk megérkeztek a határomhoz az asszír nép, akik le akarnak igázni engem. A barát az mindig barát. A barátainkat nem csak akkor szedjük elő, amikor szükségünk van rájuk.
Egy másik fontos üzenete az igeszakasznak az, hogy Isten buzgón szerető, és bosszúálló. Isten szeretete mindig magas fokon ég. Isten szeretetéről azt halljuk a 2. parancsolatban, hogy féltő, Isten egy féltőn szerető Isten. És ebből következik az ő buzgó szeretete, és a bosszúállása is. Isten, buzgó szeretete mindig az ő népe iránt mutatkozik meg, bosszúállása pedig az ő ellenségein, és az ő népének ellenségein. És ez látható meg a 2. parancsolatban, amikor azt mondja a számunkra, hogy megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Isten bosszúállása utolér mindenkit, aki gyűlöli őt, ez elől a bosszúállás elől nem lehet kitérni, nem lehet elhárítani, és nem lehet abba hibába se beleesni, hogy mivel én magam istenhívőnek tartom magam, akkor már is megmenekültem a bosszúállástól. Mert Isten, buzgó szeretetére a helyes és méltó ember válasz nem lehet más csak is és kizárólag a megcselekedett parancsolatok és törvények. Isten második parancsolatban nem csak a bosszúállását helyezi kilátásban, hanem kilátásba helyezi az ő buzgó szeretetét is, hiszen azzal biztat: irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják. Akik az engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják – ővelük cselekszik Isten irgalmasan. Nem azokkal, akik elismerik őt, vagy akik részt vesznek a szertartásokon – Istent nem érdekli az, hogy elismerik-e őt az emberek vagy sem. Isten számára a cselekedetekben megvalósuló szeretet számít. Ezt jelenti Isten, féltő szeretete, hogy nem tűri a szövetségi hűtlenséget, és azt is, hogy Isten félti szeretett gyermekeit, ezért aztán magához fordítja annak szívét minden eszközzel.
Utoljára pedig had szóljak közöttetek arról az egy mondatról, amit úgy olvastam közöttetek: „Mit koholtok az Úr ellen?” Azért tartom fontosnak megemlíteni végezetül ezt a mondatot, mert ez azt jelenti, hogy miféle kétséget éreztek az Úrral szemben? Miféle kétség van bennünk, miféle kétség van bennem is afelől, hogy Isten ura mindennek, ura az életemnek is, ura a környezetemnek, ura a természeti erőknek, ura a politikai erőknek, ura a gazdasági erőknek, a szellemi erőknek. Mit koholtok az Úr ellen? – azaz miért saját kezetektől, vagy éppen más ember kezétől várjátok életetek megtartását, jobbrafordulását, miért nem Istentől. A veszedelemben mutatkozik meg Isten irántuk való buzgó szeretete, de a veszedelemben mutatkozik meg Istenbe vetett bizalmunk is.
Szeretett Testvéreim! A buzgó szeret és a bosszúállás kettőssége van ott Istenben. Az ő buzgó szeretete árad a mi irányunkban, kiárad mireánk, de nekünk nem szabad ezt válasz nélkül hagynunk, mert ugyan Ő hosszútűrő, de nem végtelenségig tűrő. Így hát vegyük eszünkbe, hogy mi az ő legelőjének nyája vagyunk, kiválasztottak Isten dicséretére, és vele való örök együttlétre.
Ámen