Református Egyházközség

Lukács 15, 22-24

Szeretett Testvéreim!

 Ezen a héten a tékozló fiúnak történetéről hallhattatok. Ez a mai alkalom pedig a történet kicsúcsosodása. A mai napon eljutunk annak a visszaútnak a végére, amelyen, csodálatos módon elindul ez a fiú csak azért, mert kijózanodott abból a világból, amelyik addig tekintette barátjának, ameddig valami várhatott tőle, abból a világból indul, amelyik magára hagyja, nem törődik vele már akkor, amikor éppen neki lenne szüksége a segítségre, a támogatásra. A gonosz befolyása alatt álló világnak addig kellenek az emberek, amíg van mit elvenni tőlük. Amíg el tudja tőlük venni az anyagi javaikat, pénzüket, házukat, autójukat, amíg el tudja venni tőlük a becsületüket, a tisztességességüket, amíg el tudja tőlük venni az önbecsülést, annak képességét, hogy tudjanak másban bízni, amíg elveszi tőlük a reménységét, és végezetül elveszi tőlük a hitet is. El kell jutni a legaljára, el kell jutni a disznók vályújához, és még annál is lejjebb, tudniillik, hogy még abból sem kaphat. El kell jutni eddig a pontig, átérezni az elhagyatottságot, a magányosságot, az emberek felé irányuló közönyét, a nemtörődömséget, azt, hogy egyáltalán nem számítok. És milyen jó, ha valaki eljut idáig, ha már eljutottál idáig Testvérem, akkor legyél hálás! Mert ha eljutottál idáig, akkor már visszagondolsz arra, hogy honnan jöttél ki, mit hagytál ott, amikor magadnak kérted az életedet, amikor igényt tartottál az életed egészére, a képességeid egészére, amikor azt mondtad, hogy mindez az enyém, a családommal, hazás társammal, a gyerekeimmel, az emberi kapcsolataimmal egyetememben. Mindent kikértél a Mennyei Atyától, amikor azt mondtad, hogy ez már ne a Mennyei Atya kezében legyen, hanem saját kezedbe akartad tudni az egészet. Visszagondolsz a régi, ősi állapotra, amikor nem tőled függött az életed, hanem valaki mástól, a Mindenható Istentől. Azzal, hogy a tékozló fiú, mindezt kikérte, saját kezelésbe mindent az életében, nos, a saját kezelés, a „majd én tudom, hogyan kell csinálni” gondolkodás, és cselekvés elvitte egészen a disznók vályújáig. Talán egynémelyek mondják is magunk itt közöttünk, hogy hát nem is olyan nehéz eljutni a disznók vályújáig, azt bárki meg tudja tenni, bárki el tudja tékozolni az életét, a képességeit, el tudja tékozolni a családját, (már a gyerekei sem néznek rá, a házastársa régen otthagyta már, és egy új életet kezdett), eltékozolni az emberi kapcsolatokat, barátságokat, rokoni szálakat. Mindezt könnyű megtenni. Janus Pannonius mondja, hogy hibát fél kézzel is könnyű elkövetni. Tehát láthatjuk, hogy eljutni a disznók vályújáig nem nagy kunszt. De onnan visszagondolni az ősállapotra, amely az Atya szeretetében lévő állapot, és onnan disznók vályújától felállni és elindulni, az bizony nem könnyű. Láthatjuk, a tékozló fiúnak sem volt könnyű. Az Atya szerető szíve a távolból ugyan biztat, de sokak e távolból felhangzó hívásra sem mernek felállni és elindulni haza.
Amikor a tékozló fiú feláll a vályúktól, akkor nem valami ismeretlen helyre veszi az irányt, nem olyan helyre akar térni, ahol még annak előtte soha nem volt, hanem éppen fordítva. Egy jól ismert házba akar visszatérni, jól ismert emberek közé. Mi is mondjuk, hogy szükség van megtérésre. És amikor megtérésről beszélünk, akkor inkább visszatérésről beszélünk. Visszatérni az ősállapotban, amelyet jellemzett az Atya szeretete, amelyet jellemzett az Atyával való szoros kapcsolat, amelyet jellemzett az örök harmónia. Testvérem, amikor valaki megtér, akkor nem ismeretlenre vállalkozik, hanem az ismertre, amit egykor ismert, és aztán amit valamikor elfeledett. Az emberek nem veszik észre azt, hogy honnan származnak. Amikor önálló életet kezdtem, édesanyám azt mondta, hogy ne feledd el fiam honnan jöttél, honnan származol. Ne feledjük el azt, hogy mi honnan származunk. Elsőképpen az Istentől származunk, az Istentől jöttünk ki. Tehát ne megtérni, hanem inkább visszatérni kell Istenhez, oda, ahonnan kijöttünk. A tékozló fiú is oda tér vissza, ahonnan kijött. Minekünk is oda kell visszatérnünk, ahonnan kijöttünk, a mennyei Atyához.
 Az elindulás soha nem könnyű, mert az ember nem tudja, hogyan fogják fogadni otthon. Ez volt a tékozló fiúnak is problémája. Sokszor éppen ez az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy hazainduljanak a mennyei Atyához. Vajon, hogyan fog fogadni? Vajon haragszik rám, vajon szóba áll-e velem? Van egy ismerősöm, aki éppen ezért nem tudja, nem meri nagyszüleit meglátogatni. Azt mondja, hogy fognak majd fogadni. Biztos a fejemre olvassák, hogy eddig miért nem látogattam meg őket. Ugyanezek a kérdések foglalkoztatják a tékozló fiút is. Ő ezt a problémát úgy igyekszik kiküszöbölni, hogy eldönti, béresnek jelentkezik az ő atyjánál, nem pedig fiúnak, valamint bűnbánattal. Érzi a méltatlanságát, ezért is mondja, hogy csak béres hadd legyen, ne pedig fiú. Hadd mondjam Testvérek, Jézus Krisztus a bűnösöket hívja, nem pedig a tökéleteseket. Azokat hívja, akiknek az életét a bűn megbetegítette, Jézusnál, az áldott orvosnál készen áll a gyógyír bűnös élet meggyógyítására, és ez a gyógyír pedig a keresztfán kihullott drága vére.
 Elindulni nehéz, de a visszafelé vezető úton már az ember szalad, szinte repül. A tékozló fiúnak azonban az utolsó szakasz, a házhoz való közeledés már nehezebben mehetett, léptei vontatottabbak lehettek, de amikor az atya meglátja és elé fut, akkor már a maradék kétség is szertefoszlik. Elmondja az ő atyjának azt, amit elgondolt, és az atya pedig örömmel fogadja. Nem is gondolta volna, hogy ilyen fogadtatásban lesz része. Az atya örömét pedig még jobban érzékelteti az, amit ezután parancsol a szolgáinak. Hozzák ki a hízott borjút, adják rá a legszebb ruhát, húzzanak gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára.
A hízott borjú kihozása a lakoma elkészítésének kezdő lépése. Amikor az emberek örülnek, akkor mindig lakomát készítenek, örömük kifejezése képen lakomáznak. Ez volt jellemző az ószövetségben is, amikor áldozatot mutattak be, akkor azt nagy lakoma követte, de a Jelenések könyvében is. Az emberfia Jézus Krisztus mondja: „Íme, az ajtód előtt állok és zörgetek; ha valaki hallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” (Jel 3,20) Az ajtó megnyitása feletti örömben készítik és költik el a vacsorát. A tékozló fiú esetében az „ajtónyitás” az volt, hogy a disznók vályújától elindul haza az ő atyjához. Eldönti, hogy visszatér, eldönti, hogy ismét közösségbe akar kerülni az atyával, eldönti, hogy visszatér abba, ahonnan kijött, visszatér az örök tökéletesbe, oda ahol nincs már semmi hiány, nincs bánat, nincs szomorúság, nincs erőszak. Az ajtónyitást mindig az örvendező vacsora kíséri. Amikor az édesanya várja haza a fiát a kollégiumból, vagy külföldről, vagy régen a katonaságból, akkor mindig a fia által legkedveltebb ételt készíti el. Szeretett Testvéreim, a mennyei Atya minket is a legjobbal, a legkedvesebbel vár bennünket haza. Nem azt mondja a tékozló fiú atyja, hogy gyere be fiam és vegyél fel valami normális ruhát, nem ezt mondja, hanem parancsol a szolgáinak, hogy hozzák ki a ruhát. A fia elé viszi a ruhát, nem egy normálisnak mondható ruhát, hanem a legszebbet. A házban fellelhető legjobbat. A tékozló fiú új ruhát kap. Azt mondja az Emberfia Jézus Krisztus a Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezetnek: tanácsolom neked, hogy végy tőlem fehér ruhákat, hogy öltözeted legye, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága (Jel 3,18). A fehér ruha az üdvösség ruhája, magát az üdvösséget jelenti, a Krisztus vére által megmosatott fehérséget jelenti, megtisztítást, megmosást jelent. A tékozló fiú is új ruhát kap, annak jele ez, hogy megváltozott, annak jele, hogy visszafogadtatott. A visszafogadott, az Atyához visszatért, és megérkezett embert Isten új ruhával lepi meg az üdvösség ruhájával, amely elfedi, eltakarja a mezítelenség rútságát, ami a bűneinknek rútsága. Nem emlékezik a tékozló fiú atyja arra, hogy fia mit tett, milyen léhán verte el atyai örökségét, milyen gonosz módon tékozolta életét. Isten sem azt nézi, hogy milyen gonoszságokat követtünk el, hanem a megbánást, a visszatérést. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy az Éden kert kapuja örökre bezárult, pedig nem így van, Jézus Krisztusban kapu nyílik újra az Éden kertre, amit már üdvösségnek nevezünk. Az új ruha az új életet, az örök életet jelképezi.
Gyűrűt is húznak a kezére. A gyűrű húzás az elpecsételés jele, annak jele, hogy az atya a tékozlót nem béresnek fogadja vissza, hanem visszafogadja, mint fiút. A gyűrű felhúzása az atya részéről azt bizonyítja, hogy nem egy érzelmi fellángolásról van szó, nem egy ideig-óráig húzódó érzésről van szó, ami hirtelen elfogta az öregedő családfőt, hanem egy kiérlelt, visszavonhatatlan döntés. Az Atya döntésének a visszavonhatatlanságáról szól a gyűrű, Isten nem másítja meg döntését. Ő visszafogadja a hozzá térőket, és el nem taszítja magától őket, hanem kegyelmébe fogad. De a gyűrű elfogadása azt is mutatja, hogy mi is vállaljuk a hűségnek megtartását, amelyet visszatérésünkkel is óhajtottunk. A másik fontos mozzanat a saru felhúzása. A szolgák járnak mezítláb, a saru adás és felhúzása a fiúvá fogadás záloga. Az ószövetségben, amikor megkötöttek egy megállapodást, akkor kicserélték egymás saruját. Odaadták a másiknak a saját lábbelijüket. Ezzel pecsételték meg a szerződésüket. Isten fiainak nevez bennünket, a hozzá térő bűnössel újra szövetséget köt, újra szerződésbe lép vele. E szövetség arról szól, hogy visszatértünk oda ahonnan kijöttünk, újra annak a szerződésnek leszünk a részesei, amit egykor elhagytunk. E szövetség pedig arról szól, hogy ő nekünk istenünké lesz, mi pedig neki fiaivá.
 Szeretett Testvérek, így már talán jobban érthetjük az örvendezést és a vigadozást. Az én fiam meghalt, de feltámadott, a halálból jött elő az életre. Láthatjuk, hogy akik megtérnek Istenhez, azok immáron feltámadtak, a halálból átmentek az életre. Elveszettek voltak, kárhozatra ítéltettek voltak, és most pedig megtalálja őket az Atya, és üdvösségük lesz. Ami elveszett, az valóban kilátástalanul elkallódott, de megtaláltatott. Isten találta meg őt, és hazavezette. Nem elég nekünk, keresztyéneknek csak túlélni a valóságot, amire oly sokszor törekszünk. A halálból csak feltámadni lehet, senki ne adja alább, ha élni akar. Isten kínálja számunkra a bűnnek való meghalást, és az életre való feltámadást.
Ámen!