Református Egyházközség

Jakab level 4,11-17

Text: Jakab level 4,11-17
Szeretett Testvéreim!

 Engedjétek meg, hogy ezzel a mai igehirdetéssel, had kapcsolódjam a héten megtartott evangelizációs alkalomhoz. Ezen a héten az evangelizáció a bűnbánat gyakorlásáról szólt, és én ma ehhez szeretnék kapcsolódni, úgy hogy két olyan bűnre hívnám fel a figyelmet, amely talán a mindennapi életünk sodrásban nem is tűnik annyira Istennel szemben engedetlenségnek. E két bűn embertársaink rágalmazása, és az időnk saját kézben tartása. Mindkettő olyan dolog, amelyről egyáltalán nem gondolnánk azt, hogy bűn.
 Az első mások rágalmazása, és ítéletre kárhoztatása. Amikor beszélünk a rágalmazásról, akkor nem is gondolunk arra, amit a Szentírás mond ma számunkra, hogy mások megítélése a rágalmazás kategóriájába tartozik. Amikor mások fejére olvassuk a bűneiket, ítélet gyanánt, akkor már megítéljük őket, és mivelhogy nem vagyunk jobbak náluk ezért máris bűnbe estünk. Sokszor éppen azokért a bűnökért ítéljük el embertársainkat, amit mi magunk is elkövetünk. Tehát magunkat is elítéljük, amikor másoknak a fejére olvassuk bűneiket. Sőt mi több, csak akkor ítélhetnénk el másokat, ha mi magunk bűntelenek lennénk. Gondoljunk csak bele, hogyha a bíróságokon olyan emberek töltenék be a bírói tisztséget, akik mondjuk embert öltek, vagy akik loptak sikkasztottak, okiratot hamisítottak. Hogyan tudna az ilyen ember helyes döntést hozni. Nem véletlenül mondja Jézus a farizeusoknak, akik a parázna nőt elé hurcolják, az vesse rá az első követ, aki bűntelen. Ki az közülünk, aki bűntelen. Tehát mások megítélése mindig csak rosszra, mindig csak szakadásokhoz vezet. Az ítélkezés mindig a közösség megromlásához vezet. A rágalmazás helyett pedig inkább az lenne fontos, hogy közösen kellene bűnt vallani. Nincsen ember hiba nélkül, nincsen ember bűn nélkül, tehát inkább segíteni kell a felebarátot hibáinak elhagyásában, semmit az ítélkezésekkel még jobban belenyomni a fejét a sárban. Ez olyan, mint amikor bent tartják a kutyát, vagy a macskát a lakásba, és amikor bent megy ki, akkor a piszkába belenyomják az orrát. Nem jó az, ha csak arra vagyunk képesek, hogy a felebarát orrát belenyomjuk a bűneibe, hanem inkább jobb az, keresztyéni közösséghez méltóbb az, ha segítségére vagyunk gyengesége leküzdésében. Hány olyan ember van, aki köztörvényes bűnöket követett el! Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen priuszos embert befogadna-e a mi közösségünk, vagy csak a megítélésére, elítélésére lennénk képesek. Lehet, hogy vannak olyanok, akik azt mondanák, hogy megint bűnvallás, megint a bűneiket hánytorgatják fel, akkor többet nem jövök. Vagy volt az egyik gyülekezetben, hogy az egyik atyafi nagyon buzgón énekelt istentiszteleten, amivel csak annyi volt a baj, hogy az éneklésében több hangot énekelt falsul, mint amennyit nem. Egyszer meghallotta a róla szóló susmusolást, utána már nem igazán volt kedve jönni abba a közösségbe.
 Kedves Testvérek! Aki másik embertárs ellen rosszat szól, az vét a törvény ellen, mert Jézus a törvényt a szeretet parancsával foglalja össze. A törvény pedig nem szól másról, mint Isten és a felebarát szeretéséről. Gondoljunk csak bele! Ha szeretem a felebarátomat, akkor már nem akarom megölni, akkor már nem akarok tőle lopni, nem akarok róla hazugságokat állítani, ha szeretem a felebarátom, akkor már nem használom ki az érzéseit, csak azért, hogy kiélhessem nemi vágyaimat, ha szeretem a felebarátomat, akkor nem fogom elcsábítani a feleségét, vagy elvenni tőle a házát, vagy azt, ami az övé. Láthatjuk, hogy a törvény tényleg a felebarát szeretéséről szól. Aki szeretni tud, úgy ahogy Jézus Krisztus szeretett, na, az fogja megtartani igazán a törvényt. Magam sem gondoltam, hogy én ennyit tudok vétkezni azzal, ha elítélően, negatív véleményt megfogalmazva beszélek másokról, még akkor is, ha igaz az, amit mondok. Ne tartsuk magunkat jobb bírónak Istennél, és vegyük észre, az ítélkező ember fölébe helyezi magát Istennek, gondolván azt, hogy ő jobban meg tudja ítélni a másikat, mint Isten.
 A másik, ami nem tűnik bűnnek, de mégis az, a mi időnkkel való gazdálkodás, az időnkkel való bánás, az időnk általunk való kezelése. Szeretett Testvérem, mire használod fel azt az időt, amit Istentől kaptál? Mi emberek a saját időnkkel is úgy bánunk, mint bármely másik javunkkal. Azt mondjuk, hogy majd én tudom, hogy mire fordítok időt. Nekem ne mondja meg senki, hogy a rendelkezésemre álló 60, 70, 80, 90 vagy akár 100 évemmel én mit tegyek. Nekem ne mondja meg senki, hogy mennyi időt fordítsak a munkámra, nekem ne mondja meg senki, mennyit fordítsak a családomra, a barátomra, a házastársamra, a gyülekezetre, vagy éppen Istenre. Pedig éppen, hogy arra int bennünket Isten ezen igeszakasszal, hogy még a te időd is Istené. Isten akarja beosztani a te idődet. Mennyire kemény dolog ez! Mennyire elfogadhatatlannak tűnik ez első, de még második hallásra is. Számunkra a kereskedőket hozza példának. A kereskedők, akik már ismerték a kereskedelmi útvonalakat, tudták, hol lehet olcsón beszerezni az árut, és hol tudják azt a legjobb áron eladni. Ők mindig megterveztek egy-egy ilyen több hónapig tartó utat. A sikeres ember mindig előre tervez, nem úgy szokott történni, hogy a sikeresség az csak úgy jön, hanem komoly tervezés előzi meg a sikereket. A közgazdaságtudományi egyetem láttam, hogy sok fiatal éppen hogy csak bekerült és máris csak az elérendő célt tartva a szeme előtt, fanatikusan haladt előre. Már évtizedekre megtervezték előre az életünket, és úgy haladtak céljaik felé, hogy bármit, de bármit megtesznek azért, hogy azokat elérjék. Hol van az ilyen sikerorientált ember terveiben Isten? Sehol. Nem vesszük észre, hogy az Isten egész életünk felett Úr. És az egész életünkbe bele tartozik az időnk is. Azzal, ha azt mondjuk, holnap ide megyek, és ezt fogom csinálni, vagy jövő héten ezt és ezt fogom végrehajtani, és ezt akár tűzön-vízen is keresztülviszem, nem számolva azzal, hogy a mi időnk is Isten rendelkezése alatt van, bűn az. El akarunk valamit venni Istentől, valamit, ami az övé, méghozzá az időnket. Sokszor tervezünk, pedig nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, úgy tervezünk, mintha biztosak lennénk abba, hogy számunkra lesz még holnap. Az emberélet múlékony olyan, mint a füst, ami ideig-óráig látszik, aztán szertefoszlik. Az igazság az, hogy a bizonytalanra tervezünk. Az ember tervezhet, de gondolni kell arra is, hogy a jövő az mást is hozhat, mint amit mi elterveztünk, hozhat halált is. Ne úgy tervezzük életünket, hogy csak az valósulhat meg benne, amit mi elgondoltunk, hanem váratlan események is bekövetkezhetnek. Terveinket Isten akaratának fényében kell megvizsgálnunk, ha az nem ütközik Isten akaratával, akkor kérhetjük a mennyei Atya hathatós segítségét. Hányszor elfeledjük ezt, és aztán ha saját döntéseink visznek bennünket romlásba, kudarcba, akkor Istent hibáztatjuk. Pedig a hibát mi magunk követjük el akkor, amikor Őt kihagyjuk a terveinkből, nem kérjük az ő engedélyét, az ő segítségét. Mert ha valami tervünket véghez is visszük még nem biztos, hogy az Isten akarata szerint való. Ha Isten megakadályoz bennünket hamis terveink véghezvitelében, akkor legyünk hálásak neki, hogy megvédet bennünket önmagunktól! A keresztyén embernek úgy kell beszélni: „Ha az Úr akarja és élünk, ím, ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.” (Jak. 4,15) Aki hisz Istenben, de jövendőjéről úgy beszél, hogy az csak is tőle függ, vétkezik Isten ellen. Az átadott életű embernek látni kell önmagával szemben azt, amit a feltámadott Úr Jézus Krisztus Péternek mondott: „Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” (Jn 21,18). Ezt azért mondja neki Jézus, hogy megjelentse neki, hogy fogságba hurcolják, és majd kivégzik, de mindenféleképpen azt példázza számunkra, hogy nem mi döntjük el, hogy hova megyünk, és mit csinálunk, mi fog velünk történni. Isten a mi életünknek, és időnknek ura. A keresztyén ember el tudja fogadni azt, hogy más övezi fel, és nem oda megy, ahova ő akarja, hanem hagyja, hogy Isten övezze fel, azaz ruházza fel küldetéssel, feladatokkal, és hagyja, hogy Isten oda vigye, ahova Ő jónak látja. Ez illik hozzánk Testvérek!
Figyeljünk arra, hogy Isten milyen holnapot készít számunkra. Akkor nem kerülünk a mulasztás bűnébe, mert sűrű tennivalóink közepette elfeledünk másokkal jót tenni pedig volna rá alakalmunk. Nem feledjük el, Isten mindig olyan holnapot készít számunkra, amelyben lehetőségünk van Jézus Krisztus által hozzá menni.
Ámen!