Jeremiás 31,2-4
Szeretett Testvéreim!
Isten nagyszerűségét mutatja a Szentírás. Talán azt lehetne mondani, hogy Isten a legnagyobb pedagógus, ahogy neveli az övéit. Az ő pedagógiája pedig abból áll, hogy a bűn elkövetését a büntetés követi, valamint nehézségeket bocsát ránk, melyekkel szilárdítja és egyenesíti a jellemet. Nem magától értetődő ez. A büntetésben, a nehézségben mindig Isten ránk irányuló, bennünket megjobbító akaratát kell látnunk. Isten azért adja a büntetést, mert azzal nevelni akar bennünket, meg akar jobbítani bennünket. Ezért aztán mindig csak azt bünteti, akit számára fontos. Ez mondja el ma számunkra a mindenható Isten Jeremiás próféciáján keresztül.
Már készen áll a veszedelem, tudják a júdaiak, hogy közeledik az ellenség, az északi országrészben élőket már elvitték, Hóseás megprófétálta, hogy bűneikért elviszik őket fogságba, és most mégsem ítélet szól feléjük, hanem szól feléjük a bátorítás. Az Isten népe vétkezik Isten ellen, és már nem az ítélet szól, hanem az ígéret, arra, hogy visszahozza őket. Ez olyan, mint a gyerekszülés. Az asszonyok számára ez igen nagy fájdalommal jár, de amikor megszületik a gyerek, már nem azzal foglalkoznak, hogy milyen fájdalmakat éltek át, nem azon keseregnek és szomorkodnak, hanem azon örvendeznek, hogy egy új ember jött a világra. Így a vannak a hívek is a büntetéssel, és az abból való szabadulással is. A nép még a vajúdás előtt van, de Isten már felvillantja számukra az azutáni örömet. Még el sem vitték őket a fogságba és már szól a biztatás, hogy visszajönnek. Még be sem teljesült a büntetés, Isten már a büntetésből való szabadulás ígéretét hangoztatja, és annak mikéntjét ecseteli a prófétán keresztül. Isten egyben megmutatja a büntetést, de azzal egy időben felmutatja az abból való szabadulást is. Isten soha sem teszi azt, hogy mindig csak az ítéletet hirdeti, hanem egyben hirdeti az abból való szabadulást is. Ahogy az egyik juhász ismerősöm mondta, aki 25 évesen temette el feleségét: tudja tiszteletes úr az úgy van, hogy a rossz után mindig a jó jön. Ezt a nagy bölcsességet egy egyszerű juhászembertől kellett megtanulnom.
Isten nem csak büntetett, de meg is szabadít. Ahogy mondja: a jó Atya megfenyíti gyermekét. Fenyítés mindig a törődés jele. Általában azt szokták az emberek irigyelni, akinek minden sikerül az életben, akit semmiféle negatív hatás nem ér. Nem azért van ez, mert ők bűntelenek lennének, hanem azért, mert Isten nem bünteti meg őket, azért nem törődik velük, nem akarja őket megjobbítani, hagyja őket a saját gonoszságukba belepusztulni. Tehát Isten azt szereti, akit meg is büntet, akit pedig nem büntet, azt bizonyosan nem szereti.
Kedves Testvérek, azt tanítja a Szentírás, hogy az Úrnak intését meg ne utáld (Péld 3,11). Aki csak fenyítést, a büntetést látja, az bizony csak megutálni tudja az Istent. Ez az oka annak, hogy oly sokan elhagyták már az Urat. Csak a fenyítést látják. Miért is van ez? Az ember az Isten fenyítését a bőrén érzi, abban nem kell hinni, azt nem kell elfogadni valóságosnak, mert azt érezzük, de az utána elhangzó ígéretet, amely a szabadításról szól, azt már nem érezzük éppen akkor a bőrünkön, hanem csak később visszatekintve látjuk meg azt. A szabadításra vonatkozó ígéret beteljesülésekor már bele sem gondolunk abba, hogy mindezt az Isten tette velünk, és talán neki köszönhetjük. Csak annyit érzünk, hogy az életünk jobbra fordult, csak annyit érzünk, hogy kigyógyultunk egy hosszan tartó betegségből, talán csak annyit érzünk, hogy eddig magányos voltunk, és most pedig vannak körülöttünk barátok, társak, rokonok. Valahogy úgy vagyunk, hogy a büntetést elég könnyen Istennek tudjuk tulajdonítani, Istentől jövőnek tudjuk mondani, de az abból való szabadulást már nem. Hányszor lehet hallani a hitetlen embertől is azt a felkiáltást: Miért ver engem az Isten? De arról már nem hallunk, hogy az emberek azt mondanák: Hálát adok Istennek, mert jóra fordítottam sorsomat. Ebből alapvetően annyi mutatkozik meg, hogy az embereknek nincs hite, az emberek nem gondolnak Istennel, nem foglalkoznak a Mindenhatóval. Ezért nincs istenimádat.
Bárki kérdezhetné, mégis mit lehet tenni ebbe a helyzetben? Mint mindenre, úgy erre is ad választ az Isten kijelentése. Azt mondja Isten: emlékezz! Emlékezz meg arról, hogy én már egyszer, avagy kétszer, vagy többször kimentettelek téged a bajból. Erre emlékezteti a zsidókat is. „Kegyelmet találtál a pusztában a fegyvertől megmenekedett a nép, az Isten előtte menvén, hogy megnyugtassa őt, az Izraelt!” (Jer 31,2) Nem történik más, mint, hogy visszaemlékezteti őket arra, hogy kimentette őket Isten az egyiptomi szolgaságból. Ahhoz, hogy a múltban történt szabadításra emlékezni tudjunk, ahhoz az kell, hogy meg is lássuk azt. Akinek nincs, avagy nem látja az Isten megszabadítását a múltjában, az nem hiszi azt, hogy ez a szabadítás a jövőben is meg fog történni. Ide kell a hit. Amikor az emberek lemondóak, és azt mondják, hogy csak egyre rosszabb lesz, azok nem látják a múltukban már munkálkodó Istent, és nem is hiszik el azt, hogy, aki a múltukat alakította, az fogja a jövőjüket is alakítani. Az ilyen ember a véletlenek vak tengerén hányódik. Az ilyen ember mindig csak abban fog bízni, hogy majd megnyerem a lottó ötöst. Abban bíznak, hogy a lottó ötös szabadítja meg őket, nem pedig a Mindenható Isten, számukra a lottó ötös a mindenható.
Szeretett Testvéreim! Van úgy, hogy az Isten távol jár tőlünk, és lehet, hogy mi is lelki értelemben távol vagyunk tőle, de a vigasztalásunk abban van, hogy ez nem mindig tart a végtelenségig. Annak egyszer vége lesz. Az egyik angol énekben énekelik azt, hogyha távol is vagy Uram, akkor is az én választásom az, hogy azt mondom: áldott legyen a neved. Isten távollétében is az ő nevét áldani, ha valaki erre képes, az tudja csak igazán imádni az Isten, és azt tudja igazán csak hinni azt, hogy Isten eljön, kiszabadít engem is abból, amiben benne vagyok.
Szeretett Testvéreim! Nekünk is ebbe kell hinnünk. Isten azt mondja: örök szeretettel szerettelek téged. Ebben az örök szeretetben kell hinnünk, ha nem hiszünk benne, akkor már is elvesztünk. Mert ez az alapja a mi keresztyénségünknek. Hinni abban, ha Isten ideig-óráig távol is van tőlünk, akkor is megjelenik nékünk messziről. Ez olyan, mint amikor a gazda kimegy és elveti az őszi búzát. Ő is reméli, bizakodik abban, hogy az majd egyszer ki fog hajtani, és magot fog teremni. Bizalom nélkül nincs eredmény. Nem elég látni a fán a rügyet, hanem meg is kell abban látni a leendő virágot. Nem elég csak néznünk a gyülekezetünket, és annak nem éppen fényes állapotát, hanem hinni kell abban, és hittel látni kell azt, hogy Isten által gyarapodó lehet ez a közösség, akár lélekben, akár anyagiakban. Lehet, hogy most éppen mi is valamiféle fogságban vagyunk. Lehet, hogy lelki tusakodásaink vannak, és azok tartanak fogva, vagy lehet, hogy betegség, gyengeség vesz bennünket körül, és azok tartanak fogva, vagy éppen a pénztelenség foglya vagyok. Túl kell látnunk a jelen állapoton, és hinni kell abban, hogy a rossz után, mindig a jó következik, az Isten szerinti jó, nem pedig az a jó, amit mi egyénileg jónak gondolunk.
„Jöjjetek, menjünk a Sionra!”- hangzik a felszólítás. Jöjjetek, menjünk az Úrhoz lélekben, a meghirdetett kegyelem erre biztat bennünket. Ne féljetek a holnaptól, mert az Úr hordoz benneteket.
Ámen
Donatin Tamás
lelkipásztor